Az együttérző sajnálkozásra az a nyílt levél szolgáltatott okot, amelyben a „nagy tekintélyük” dacára elbocsátott bírák azt kérték a köztársaság elnökétől, hogy közjogi aktussal semmisítse meg a 62 éven felüli bírák kényszernyugdíjazásáról szóló felmentéseket, mivel az Alkotmánybíróság megsemmisítette a felmentések alapjául szolgáló törvényhelyeket.
Ha viszont közjogi aktust emlegetni „jogi nonszensz”, akkor jöjjenek egyenként a munkajogi perek! Hogy ki és milyen alapon döntött így, azt most nem firtatnám, elismerve, hogy fineszes volt az, aki ezt kitalálta. Akkor ugyanis már köztudott volt, hogy mintegy százötven bíró a strasbourgi bírósághoz fordult. Mint ahogy az is köztudott, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága csak akkor fogad be egy kérelmet, ha a kérelmező már minden hazai jogorvoslati fórumot kimerített. Ezért a bírák közül senki sem merte megkockáztatni, hogy kihagyja ezt a lépést, tehát szép engedelmesen egyenként benyújtották keresetüket a munkaügyi bíróságokhoz.
Felmerült azonban a kérdés, vajon egy ilyen különleges esetben ki vagy kik legyenek az alperesek? A bírákat – mint ez köztudott – az Országos Bírósági Hivatal felterjesztését követően a köztársasági elnök nevezi ki. Ugyanakkor az egyéb munkáltatói jogokat – a kinevezés és a felmentés kivételével – annak a bíróságnak az elnöke gyakorolja, ahová a bírót beosztották.
Jogilag teljesen logikus volt, amit az egyre kisebb tekintélyűnek degradált bírák gondoltak, nevezetesen, hogy a munkajogi pernek mindazon jogi személyek alperesei, amelyeknek szerepük van a kinevezési/felmentési folyamatban. Perelték tehát a köztársaság elnökét (némelyek az elnöki hivatalt, hiszen a felmentésről szóló okiraton az ő ügyszámuk szerepelt, ráadásul a hivatal is önálló költségvetési szerv), az Országos Bírósági Hivatalt és természetesen a saját bíróságukat.
Nos, nem csoda, hogy ismét hirtelen tovább zsugorodott a bírói tekintély! Az OBH sietve benyújtotta ellenkérelmét, közölve, hogy őt aztán nem lehet perelni, hiszen ő „csak postás” az ügyben (no persze ők ennél kifinomultabb „jogi” érveléssel éltek). A bírák jogállásáról szóló törvényre hivatkozva azt azért mindenesetre leszögezték, hogy a „felperes keresetét az 1992. évi XXII. törvény rendelkezéseire alapítja. Tekintettel arra, hogy a felperes jogviszonyának megszüntetésekor hatályos Bjt. 222. § a jogellenes megszüntetés jogkövetkezményei tekintetében nem engedi alkalmazni a Munka törvénykönyve szabályait, a kereseti követelés jogalapja megalapozatlan”.
Itt már egy kicsit azért felhorgadt bennem a mindent elsöprő jogi indulat. Nemcsak azért, mert a keresetét senki sem alapította az OBH által idézett rendelkezésekre. Mindenki az Alkotmánybíróság döntésére hivatkozott. Hanem főként azért, mert az OBH-nak sikerült odáig süllyednie, hogy a jogalapot merészelte vitatni. Mindezt az Alkotmánybíróság döntése után. A jogalapot azokban a munkaügyi perekben, amelyeket ő maga kényszerített rá több mint száz bíróra.
Az igazi poén azonban még csak most következik. A Köztársasági Elnöki Hivatal ellenkérelmében kifejtette, hogy a köztársasági elnök határozata közjogi aktus, és nem munkáltatói intézkedés. Bravó! Mostanra rá tetszettek jönni? Hiszen mi ezt mondtuk már júliusban, mi a „nagytekintélyű” bírák, amikor azt kértük a köztársasági elnöktől, hogy közjogi aktussal semmisítse meg a korábbi – immáron alkotmányellenessé vált – közjogi aktusát.
A történetnek azonban még messze nincsen vége. Az előzmény nélküli joggyakorlatot sikerült még egy újabb kanyarral cifrázni. A bírák jogállásáról szóló törvény (Bjt.) felelőtlen jogalkotóinak annak idején nem volt elegendő fantáziájuk ahhoz, hogy előre lássák, eljő majd a kor, amikor tömegesen bocsátanak el jogellenesen bírákat. Ezért most gyorsan ki kellett találni, hogy hiába nyeri meg a bíró a munkaügyi pert a jogalap tekintetében, ott, ugyanabban a perben nem kérhet kártérítést. Még mit nem! Gyorsan előrángatjuk hát a Bjt. – amúgy nem az ilyen esetekre kitalált – szabályait. Ezek segítségével a munkaügyi bíróság elutasíthatja a kártérítési igényeket azzal, hogy idő előttiek. Tessék előbb a munkáltatóhoz fordulni, hisz a Bjt. alapján kötelező az egyezkedés.
Amikor tehát a jogalapot illetően jogerős lesz a munkaügyi bíróság döntése, be lehet nyújtani a kárigényt a saját bírósághoz. A munkáltatónak hatvan napja van, hogy válaszoljon, és hatvan nap után, ha majd nem tetszik a válasz – erről vannak előzetes sejtéseim –, akkor lehet a kárigénnyel újra munkaügyi bírósághoz fordulni. Persze ott már észnél kell lenni, hiszen a kárigény elutasított része után 8 százalék illetéket, no meg a nagyvonalú alperes esetleg tetemes perköltségét is meg kell fizetni.
Voltaire már idejekorán megírta: „Veszélyes dolog, ha az embernek igaza van valamiben, amiben a hivatalos szervek tévednek.”
Brac sziget-Supetar üdülési jog olcsón</
