Ideje a beszédnek

A cikk eredetileg a galamus.hu oldalon jelent meg 2015. február 24-én, válaszként Gerő András Zsidó kérdések című, február 19-én ugyanott megjelent írására.

Ideje a beszédnek

Gerő András szerint éppen most jött el az ideje annak, hogy a „zsidó-magyar” identitásról, a Mazsihisz – Gerő szerint tévesen felfogott – szerepéről, a „keresztény társadalom kollektív megbélyegzéséről” és hasonlókról beszéljen. Nem tudom, miért éppen most, de igazán talán nem is ez a lényeg. Bár az „éppen most”-nak azért kicsit ellene szól a Jobbik folyamatos erősödése, Vona Gábor szelídnek álcázott maskarája, a Fidesz napvilágra került belháborúja, amely szavazókat sodor(hat) a Jobbikhoz.

Fotó: Galamus

Gerő szerint a Mazsihisz vezetősége „nemzeti önkirekesztést” követett el tavaly. Tette ezt azzal, hogy egy olyan intézmény létrehozását javasolta, amely azt tárná fel, „milyen értékeket adott egymásnak a magyarság és a zsidóság”. Ennek kapcsán Gerőnek – hosszas szómágia után – sikerült eljutnia odáig, hogy ez a javaslat „kifordított faji antiszemita logika”.

Attól tartok, hogy Gerő is beleesett a „zsidóság: nép, nemzet, vagy vallás?” csapdájába. Ugyanis nem csupán a nácik kezelték „faji alapon” a zsidóságot, hanem maga a zsidó vallás is így kezeli. Biztosan nem árulok el újdonságot, ha megsúgom, a zsidó vallás szerint akinek az anyja zsidó, az maga is zsidó. A probléma gyökere tehát talán nem ebben, hanem inkább abban leledzik, hogy a nácik által gyakorolt fajelmélettel sikerült eljutniuk a holokausztig.

A zsidó „fajelmélet” pedig ott bukik el, ahol a vallás véget ér. Mert a nem vallásos zsidó bizony annak vallja magát, aminek akarja. Ha akar, asszimilálódik, integrálódik és fittyet hány zsidó mivoltára. De – és remélem, nem okozok ezzel nagy meglepetést – mind a vallásos, mind a nem vallásos zsidók között sokaknak kettős identitása van. Zsidó is meg magyar is. Magyar zsidó. Vagy zsidó magyar?

Kép: lira.hu

Ezzel szemben Gerő András úgy tesz, mintha ez utóbbi embertípus nem létezne. Ezért nem hajlandó megérteni azt a mondatot, hogy „milyen értékeket adott egymásnak a magyarság és a zsidóság”. A Mazsihisz viszont pontosan erre utalhatott a mindennapi nyelvhasználat szerint megfogalmazott javaslatában. És talán egy történész is leereszkedhetne arra a szintre, hogy megértsen egy közhasználatú nyelvezetet.

Gerő érveinek alátámasztására, vagy inkább a Mazsihisz elleni kifakadásának igazolására iderángatja Karsai Lászlónak a Magyar Narancsban tavaly decemberében megjelent cikkét. Egész pontosan annak a cikknek egyetlen egy mondatát. Eklatáns példája ez annak, miként lehet egy hosszú és részletes okfejtésből, valamint annak összefüggéseiből egyetlen mondatot kiragadni, és arra egy egész – az idézett cikk tartalmával teljesen ellentétes – elméletet gyártani.

Nem áll szándékomban Karsai László mondanivalóját itt és most elemezni, de hogy – az egyébként az eredeti cikkben is idézőjelbe tett kifejezés: a „keresztény nemzeti”társadalom – nem a keresztény társadalom kollektív megbélyegzését jelentette, az bárki számára teljesen nyilvánvaló, aki elolvassa Karsai írását. Mi több, az is kiderül az olvasó számára, hogy Karsainak cseppet sem a „keresztény nemzeti társadalommal”, annál inkább a Sorsok Háza koncepciójával, Schmidt Máriával és azzal van baja, hogy Gerő egy meglehetősen fontos értekezleten érdemben nem tudott válaszolni a neki feltett kérdésekre.

Fotó: magyarnarancs.hu

Az előbbihez hasonló, nem is hasonló, inkább teljesen azonos módon jár el Gerő egy másik, ugyancsak a Magyar Narancsban megjelent interjúval. Az interjú alanya Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár újonnan kinevezett igazgatója. De nincsenek kétségeim afelől, hogy Gerő – a saját szempontjából igen okosan és célratörően – mondanivalójának legeslegelején hangsúlyozza, hogy a múzeum és levéltár a Mazsihisz kezelésében és fennhatósága alatt áll. Hiszen Gerő írása mindvégig „vádirat” a Mazsihisz ellen.

Az igazgató asszonnyal készült hosszú beszélgetésből Gerőnek sikerült meglovagolnia egyetlen gondolatot: „…van egy olyan érzésem, hogy a politika számára a halott zsidó a jó zsidó. Akire lehet emlékezni, akinek emlékművet lehet építeni, amit át lehet adni, ahol aztán beszédet lehet mondani.” Majd erre a mondatra képes felépíteni egy olyan „tudományos” eszmefuttatást, amelynek konklúziója: ez a mondat „mérhetetlenül rossz, intellektuálisan tarthatatlan”.

Ennek alátámasztására a történész hosszasan elmagyarázza, hogy a politika, mint olyan, nem egységes. Mintha ezt magyarázni kellene. Gerő egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy az emberek nem tudományos definíciókkal társalognak, és van egy köznyelvi megegyezés arról, hogy melyik kifejezésen általában mit értünk. Ha a mai politikáról beszél valaki, akkor nagy valószínűséggel nem a 4–5 százalékos nemlétező pártocskákra gondol, hanem – és ez szerintem Gerő Andráson kívül minden írástudó hétköznapi ember számára egyértelmű – az állam politikájára.

Fotó: nava.hu

És ha már Gerő András nem tette meg, én most idézem az említett interjúból a kiragadott mondat folytatását: „Mérhetetlenül több haszna lett volna, ha az ezekre szánt összeget a társadalmi konfliktusokról szóló oktatásba fektetik. E köztéri emlékműveknek ma már nincs különösebb jelentőségük. Annak van, hogy mit gondolunk róluk, vagy mit tudunk valójában arról az eseményről, amelynek emléket állítanak. A Szabadság téri német megszállási emlékmű üzenete is könnyen megfordítható volt azzal, hogy a tiltakozásokból létrejött körülötte egy másik, az Eleven emlékmű. Ezek az ügyek katalizáltak, ugyanakkor polarizáltak is, mindenkinek élesen állást kellett foglalnia.”

Gerő Andrásnak az sem tetszett, hogy a gettó felszabadításának 70. évfordulója alkalmából – a Mazsihisz részvételével – tartott gyászmegemlékezésen „négyszer hódoltak a szovjet hadsereg nagyszerűségének”. Persze azt ő is kénytelen elismerni, hogy az amúgy halálra szánt zsidók számára a szovjet hadsereg valóban és szó szerint felszabadítást hozott. Azt meg elfelejtette megemlíteni, hogy a két szovjet veterán katonát – akiknek jelenlétét szintén kifogásolta – azért hívták meg, mert ők személy szerint részt vettek a gettó felszabadításában.

Trócsányi László koszorúz a pesti gettó felszabadításának 70. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a Dohány utcai zsinagógánál, mögötte L. Simon László – MTI/Marjai János

Az azért nem furcsa, hogy a megemlékezésen részt vevő Trócsányi László igazságügyi miniszternek, L. Simon Lászlónak, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkárának, a parlamenti pártok képviselőinek és a diplomáciai testületek tagjainak egyetlen hang kifogásuk sem volt a szovjet hadsereg felszabadítóként való említése ellen? Csak és kizárólag Gerő Andrásnak? Aki szerint (a Mazsihisz által felvállalt megemlékezés) „a túlzott mértékű megfeleléssel valójában a mai orosz politika igényeivel, és nem a zsidó emlékezet alappal bíró összetettségével azonosult. Igazi szimbolikus szerepzavar. Nincsenek tisztában azzal, hogy minek és mennyire kell megfelelniük, s minek nem.” (A Mazsihisz ekézéséhez ez esetben már az is elegendő volt, hogy „felvállalta” a mások által szervezett megemlékezést.)

Gerő András cikke február 19-én jelent meg a Galamuson, mindössze két nappal Putyin látogatása után. Persze a Mazsihiszről a leplet lerántó művét biztosan már korábban megírta. Feltehetően ezért nem tett említést Orbán Viktor „igazi szimbolikus szerepzavaráról”. Meg arról, hogy a Vezér „nincsen tisztában azzal, hogy minek és mennyire kell megfelelnie, s minek nem”.

Fotó: hir.ma

El kellett jutnom Gerő András cikkének legvégéig, hogy meglássam a szöget, amely kibújt a zsákból. Hát persze, hogy megint a Sorsok Házáról van szó. Azzal persze adós maradt a történész, hogy miként hozta össze az Alaptörvényt, benne az állam és egyház szétválasztását azzal, hogy a Mazsihisz vétójogot kapott „egy állami nagyberuházáshoz”, a Sorsok Házához.

Akinek a Sorsok Háza mindössze egy állami nagyberuházás, azzal elég nehéz érdemben vitatkozni. Kedves Gerő András, most én szólók magának: „a gyümölcs, amire vágyik, mérgezett. Nem szabad elfogadni.”

Kép: libri.hu

Brac sziget-Supetar üdülési jog olcsón</